Haruka - Hang, mi a csendnél is némább [Dicsőség a magasságban Istennek]
Azóta a nap óta az idő itt megállt.
Elmosolyodsz, majd törött szívvel elsétálsz.
Mennyivel lettünk erősebbek?
Imádkozom, hogy őszinte mosolyod visszatérhessen.
Ácsorgok a városban,
Ahol a fények ragyognak.
Hallgatom a hangot, mi a csendnél is némább.
Sebeink majd meggyógyulnak, ahogy az idő halad tovább.
A Te hatalmas kezedbe teszek le mindent, ami bánt és fáj.
Szereteted mindig körbevesz minket.
A csillagos ég alatt osztozunk a remény fonalán; az mindenkit illet.
Lehunyom szemeim s elképzelem a holnapot
Amilyennek szeretném, hogy váljon.
Fonalainkat megosztván imáink egyesülnek majd,
S a felettünk levő ösvényt a fény beragyogja.
Akkor is, ha mindig csak zuhansz a folytonos esőben,
És már nem bírod a megannyi kínt pici tenyereidben tartani erővel,
Mind fényként szolgálnak majd, hogy beragyogják a jövőt.
A végtelen univerzumban vagyunk, melyet Te alkottál.
Letérdelek a kereszt előtt,
S hallgatom a hangot, mi a csendnél is némább.
Egy rövid pihenés után újra el kell indulnunk,
Bízva abban, hogy beragyoghatjuk a várost,
Épp olyan fényessé téve, mint azelőtt.
Mintha mi sem történt volna, állok a tengerparton,
Megremegek a hang hallatán, mi a csendnél is némább.
Még ha nem is vagyok tökéletes, továbbra is éneklek,
Míg ez a kis lélek újra a Tiéd lesz.
[Dicsőség a magasságban Istennek]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése