the GazettE – Csöpögő Őrület
Vörös kacagások áztatta magány
A némán csöpögő őrület tengerében…
Ezek a zavaros szemek, mik elfeledtek aludni,
Már a holnapot sem látják.
Kezdenek elsüllyedni
A felszínen úszó eszményképek.
Mit nézel ilyen szomorú tekintettel?
A fehér falakon vörösen világítanak
Az emlékek, mik egytől egyig szétszakadtak,
S nem fognak elérni téged.
Csak úgy áramlik belőled a láz;
Még pislogni is elfelejtesz,
Ahogyan bámulsz engem.
Mintha eltűnne a tüdőd,
Az ájulás kerülget;
Efelől semmi kétséged.
Azon vagy,
Hogy elfelejtsd a sérelmet
És a könnyeket.
Mit nézel ilyen szomorú tekintettel?
Ahogy feléd nyújtom kezem,
Az emlékek, miket szétszakítottam,
Most céltalanul kezdenek özönleni.
Tévedtem?
Ne nézz ilyen bánatos szemekkel!
Tanítsd meg…
Hogy hol van az igazság!
Hadd halljam szíved hangját!
Mondd, hogy egyedül voltam,
Akkor is, ha ez csak egy hazugság.
Légy tapintatos velem,
Ezzel a gyenge emberrel,
Ki még csak meg sem próbálta kinyitni szemét,
Hogy akármit is megláthasson.
Fagyott arcod oly hideg,
S még csak lélegezni sem próbálsz.
Hozzászoktam a magányhoz…
Akkor mégis miért hullajtom könnyeimet?
Ahogy visszaemlékezek azokra
Az emlékképekre egytől egyig,
Látom, hogy arcomat nem díszíti mosoly.
Ez jellemző…
Mindketten a magányban ragadtunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése