the GazettE - Törött szárnyak, holttestek, s a feketévé derült ég
Éreztem, ahogy a gyűlölet feltámadt bennem…
Ez a nedves talaj felfalta a szemetem…
Semmiféle szabadság nincs ebben
A felhős, kék égben.
Megelevenült kétség, ami itt van; nem más.
Borúlátó gondolataim rajtam foltokban látszanak már.
Sorsom, hogy a törött szárnyú énem gyökeret eresszen bennem.
Anélkül, hogy panaszos szavaimnak hangot adnék,
Földön kúszva férgek eledelévé válok én.
Az alsóbbrendűség érzete megőrjít,
De még így sem adom fel egy nullaként.
Lágyan himbálózva kóborlok a fenti égig,
Míg testem szét nem morzsolódik.
Bánat hullik mindenfelé,
Ez egy kép; igen erős képzeleté
Fejjel előre esek,
Azt az eget nem érem el többet.
Ahogy a virágzás előtt álló virágok,
Úgy én sem bírok a tavaszra várni – türelmetlen vagyok.
Elenyésző tudatomban csak valami valószerűtlenséget képzelek el,
Ahelyett, hogy belegondolnék, ténylegesen mi is vár a jövőben.
Elhagyatott gyökerek
- Mik földdé válni képtelenek -
Most nekem integetnek,
Mintegy azt mondván: „Gyere közelebb!”
Képtelen vagyok megmozdulni; gyökeret eresztettem,
Bánatom védtelen az esővel szemben.
Végül utolsó megmaradt szárnyam is leszakad,
Testem pedig elrothad.
Holttest és föld.
Anélkül, hogy panaszos szavaimnak hangot adnék,
Földön kúszva férgek eledelévé válok én.
Az alsóbbrendűség érzete megőrjít,
De még így sem adom fel egy nullaként.
Vajon boldog lennék, ha valóságot bámuló szemeim hasztalanná váltak volna,
Én pedig a földdel egy síkban értem volna célba?
Az egyik szétszórt holttestté válok itt.
Tudok vajon újra nevetni?
Látásom elhomályosul, nem érzek semmit többé.
A felhős, kék ég kiderül – de feketévé.
Bánat hullik mindenfelé,
Ez egy kép; igen erős képzeleté.
Fejjel előre esek,
Azt az eget nem érem el többet.
Ahogy a virágzás előtt álló virágok,
Úgy én sem bírok a tavaszra várni – türelmetlen vagyok.
Búcsúzzunk hát el!
S ahogy számolok, remélem, többé nem kelek fel.
Lágyan… lehunyom szemem.
Békésen… engedjük, hogy vége legyen.
Holttest és föld.
Anélkül, hogy panaszos szavaimnak hangot adnék,
Földön kúszva férgek eledelévé válok én.
Az alsóbbrendűség érzete megőrjít,
De még így sem adom fel egy nullaként.
Vajon boldog lennék, ha valóságot bámuló szemeim hasztalanná váltak volna,
Én pedig a földdel egy síkban értem volna célba?
Az egyik szétszórt holttestté válok itt.
Tudok vajon újra nevetni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése