Haruka - Szülőváros
Utolsó reggelemen a nagy semmiért bár, de korán keltem,
Majd mélyet lélegeztem; a reggeli harmatot megéreztem.
Bőröndömbe már bepakoltam mindenem,
Így már nem tudtam mást csinálni,
Mint kifejezéstelen arccal az agyam járatni.
Az éjszaka közepén éberen feküdtem,
Így a távolságot számoltam köztetek és köztem,
De sosem voltam képes betölteni ezt...
Az idő mindig egy kicsit kegyetlen nekem.
Megint megfordította a soha véget nem érő homokórát.
Néhányan integettek, páran rám sem néztek.
Sok fajtája van a búcsúnak, s ezt meg is értettem.
“Holnap visszajövök!” – mondtam viccesen,
De bár visszarepülhetnék! Ezt kívánom, tényleg!
Megkértem a Dél Keresztjét*, hogy vigyázzon rátok.
Remélem, hallotta szavaim. Ti pedig azt mondtátok:
“Nem ez az utolsó ‘sziasztok’!”
Így úgy tettem, mintha egyáltalán nem lennék szomorú.
Másnap reggel hazaértem szülővárosomba,
Amit régen már úgy megszoktam.
Kételkedtem; úgy gondoltam,
Tán minden csak egy álom volt csak,
Így megnéztem, mi lapult bőröndöm gyomrában.
Több ez annál, mint amit
A keretek között levő kép mutat.
Egyesével idéztem fel minden emlékem,
De a képet még mindig nem értem.
Miért van két hely ilyen távol egymástól?
Tán a válasz azon a szeretett helyen rejtőzik,
Ahol éppen élsz.
Jegyzetek:
*Dél Keresztje: az égbolt legkisebb, de egyik leghíresebb csillagképe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése