#8 Reila

The GazettE – Reila




Reila…

Mióta csak megismertük egymást,
Hányszor szenvedtünk ugyanattól a dologtól?
Meddig támogattuk a másikat?
Mikor kemény voltál, mindenkinél jobban akartam,
Hogy taníts engem, csakis engem.
A valóság a szemedben ég…
Csendes vagy és mozdulatlan,
Mondd, mi jár a fejedben?
Nincs szükség érzésekre csak akkor,
Ha Te, aki az enyém vagy, visszatérsz ide, hozzám…

Nem csak engem hagytál itt…
Igen, Te, aki semmissé váltál.
El sem tudom mondani, milyen fájdalmas ez…
Még akkor is, ha semmi nem kezdődött el,
El akarom mondani neked azokat a szavakat.
Hova mehetnék, hogy megtaláljalak?

Reila…
Hiába szólítalak, ez a hang nem ér el hozzád.
Reila…
Nyisd ki szemeid és mondd nevetve, hogy ez az egész csak egy hazugság!

Hova kellene mennem holnap…?
Akárhova, ahova Te mondod…

Mindig is ilyen voltál, amióta csak ismertelek…
Hova tűntél?
Újra egyedül hagytál, hogy álljak a saját lábamon, nemde?
Már nem tudlak elérni,
Nem tudlak elérni…
Találkoztunk végre, de minden, amit eddig tűrtem, most kicsordul belőlem...
Könnyekként.

Reila…
Ezek azok a szavak, amiket nem tudtam elmondani Neked…
Reila…
Tovább énekelek Neked…
Reila…
Jobban szerettelek, mint bárki más…
Reila…
Szeretlek, szeretlek…

A szoba, ahova egyszer ellátogattunk
A mai napig változatlan.
Az ajtaja nyitva áll annak reményében, hogy
Egy nap visszatérsz majd…
Mindig várni fogok Rád, talán hiába, de…
Mintha azt látnám, hogy már nyitod is az ajtót…

Holnap már tényleg visszatérsz, ugye…?