The GazettE – Július 8.
Már két év is eltelt a szakításunk óta,
De még mindig olyan, mintha tegnap lett volna.
Még akkor is, ha már külön utakon járunk,
Néha még mindig figyelem a lépteidet.
Nem mondom ki, hogy azt akarom, minden úgy legyen, mint rég, mert az nem menő.
Ennek ellenére még mindig szeretlek, annyi mindent próbáltam már tenni ez ellen…
Minden éjjel sírtam, ami elég nagy szégyen.
Még azt is megpróbáltam, hogy nem gondolok rád, mert annyira fájt,
De még mindig csak te jársz a fejemben… még mindig olyan magányos vagyok.
Hol vagy most, mit csinálsz?
Sikerült elérned az értékes álmaidat?
Talán felesleges aggódnom, de kérlek, ne törölj ki emlékeidből!
Emlékszel még azokra a drága napokra, mikor mosolyunk és könnyeink összefolytak?
Együtt sírtunk azt mondva, hogy újra találkozhatunk majd és sosem feledjük el egymást…
Még akkor is, ha egy ilyen gyenge sírós kisbaba vagyok, beszélnél velem újra?
Évekig is várok majd addig a napig…
Kérlek, hagy halljam a hangod!
Itt vagyok, sehova nem megyek többet!
Örökké itt maradok…
A hangod akarom hallani, úgyhogy felhívlak...
De a mai hívásom újra visszautasítod.
Kerülsz engem?
Még mindig nem tudom.
Egy nap megtaláltalak, mosolyogtál, boldognak tűntél
Az akkori szerelmed kezét fogtad.
Olyan felnőtt voltál, olyan gyönyörű,
És tudom, hogy inkább búslakodnom kellett volna,
De boldog voltam, mert nekem elég volt látni, hogy jól vagy…
Erősnek mutatom magam.
Még beszélni sem bírtam veled, visszanyeltem könnyeimet.
Amit tettem, annyi volt, hogy picit megráztam a kezem azt mondva
”Köszönöm”, és „Jó egészséget!”
Viszlát!
Még mindig boldogságot kívánok neked
Neked, akit annyira szeretek és akit soha nem leszek képes újra látni.
Köszönöm neked, köszönöm neked a szívem mélyéről.
Viszlát, vigyázz magadra addig, míg újra találkozunk…
Azon a napos július nyolcadikán.
Már két év is eltelt a szakításunk óta,
De még mindig olyan, mintha tegnap lett volna.
Még akkor is, ha már külön utakon járunk,
Néha még mindig figyelem a lépteidet.
Nem mondom ki, hogy azt akarom, minden úgy legyen, mint rég, mert az nem menő.
Ennek ellenére még mindig szeretlek, annyi mindent próbáltam már tenni ez ellen…
Minden éjjel sírtam, ami elég nagy szégyen.
Még azt is megpróbáltam, hogy nem gondolok rád, mert annyira fájt,
De még mindig csak te jársz a fejemben… még mindig olyan magányos vagyok.
Hol vagy most, mit csinálsz?
Sikerült elérned az értékes álmaidat?
Talán felesleges aggódnom, de kérlek, ne törölj ki emlékeidből!
Emlékszel még azokra a drága napokra, mikor mosolyunk és könnyeink összefolytak?
Együtt sírtunk azt mondva, hogy újra találkozhatunk majd és sosem feledjük el egymást…
Még akkor is, ha egy ilyen gyenge sírós kisbaba vagyok, beszélnél velem újra?
Évekig is várok majd addig a napig…
Kérlek, hagy halljam a hangod!
Itt vagyok, sehova nem megyek többet!
Örökké itt maradok…
A hangod akarom hallani, úgyhogy felhívlak...
De a mai hívásom újra visszautasítod.
Kerülsz engem?
Még mindig nem tudom.
Egy nap megtaláltalak, mosolyogtál, boldognak tűntél
Az akkori szerelmed kezét fogtad.
Olyan felnőtt voltál, olyan gyönyörű,
És tudom, hogy inkább búslakodnom kellett volna,
De boldog voltam, mert nekem elég volt látni, hogy jól vagy…
Erősnek mutatom magam.
Még beszélni sem bírtam veled, visszanyeltem könnyeimet.
Amit tettem, annyi volt, hogy picit megráztam a kezem azt mondva
”Köszönöm”, és „Jó egészséget!”
Viszlát!
Még mindig boldogságot kívánok neked
Neked, akit annyira szeretek és akit soha nem leszek képes újra látni.
Köszönöm neked, köszönöm neked a szívem mélyéről.
Viszlát, vigyázz magadra addig, míg újra találkozunk…
Azon a napos július nyolcadikán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése