#91 Rain - Eső

SID - Eső



A június hazugságai és az igazság szemeim előtt szépiaszerűvé válik.
Közel bújok hozzád, melegség; nem értem meg többé ezeket a dolgokat.

"Menni fog neked egyedül is... ugye?" - kérdezted.
Kényszerítettél, hogy igazat adjak neked, aztán elbúcsúztál.
Ha ez egy vigasztalás akart lenni,
Akkor már most belefáradtam abba, hogy hallgassam.

Véget nem érő csengés; még az irgalmatlan emlékeimnek sem az a szándéka,
Hogy megbocsássanak nekem.
Ha lehunyom szemeim, még jobban körülvesznek, hogy kinevethess.

Fog még vajon sütni a Nap? Már olyan régóta hideg van...
Miért engem választott az eső?
Miért engem, akinek sehova sincs elmenekülnie?

Az idő erőszakosan halad, máris új napra virradok.
Végül megtaláltam.
Az irány, amivel szembenéztem, nem a jövő útja.
Továbbra is a múltat üldöztem...

Egy új kezdést adtál nekem vigasztalásképp,
Egy utálatos és gyáva alaknak.
Ez az időről szól...
Össze-vissza kotorászok, problémáim végigfolynak fáradt arcomon.

Azok a szemek nem akarják ismerni a múltat,
Az ujjak mind elmoshatják azt.
Sebeim begyógyulnak egy nyugodt helyen;
Egy elérhetetlen távolságban, ami úgy fest, mégis el tudnám érni.

Fog még vajon sütni a Nap? Már olyan régóta hideg van...
Miért engem választott az eső?
Talán az még jó is, ha beborít...

A felhők folytatják a könnyontást ma is, tudjuk, hogy sosem lesz vége,
Miközben egy esernyő alatt ülünk összebújva.