Kacagsz azon a képen
Azzal a mosollyal,
Amit mindig is nagyon szerettem.
Ahogy rám tört a hajnal novemberben,
Máris megkezdted utazásod a menny felé…
Legyengített a hideg idő;
Ingem alá tűrtem kezeimet.
Azóta szeretem a telet, mióta megtudtam,
Hogy téged igazán boldoggá tett az az évszak.
Micsoda hóvihar…
Csak szakad rendíthetetlenül;
Nem hagyja abba,
Nem tűnnek el tenyeremen.
Mióta a mi túlságosan is ingatag életünk
Átment valami másba,
Remegő hanggal és reszkető kezekkel
Kereslek továbbra is téged.
Egy gyáva bőgőmasina vagyok;
Hamar meg kell találnom téged…
Még akkor is, ha sehol nem kellett
Volna rád találnom,
A tél illata egyszerűen csak rám tört,
Miközben panaszkodtam, hogy
„Annyira hideeeeg!”, mintha
Még mindig egy gyerek lennék.
Azóta szeretem a telet,
Mióta annyira ragaszkodom hozzád.
Nem talállak…
Szétszakít a fájdalom, nem tudok aludni.
„Látni akarlak…”
Nem tudom felfogni ép ésszel,
Hogy soha többé nem foglak látni.
Ezt sosem hagytam magam mögött,
Még a legvadabb álmaimban sem,
Miközben halkan sírdogáltam.
Még mindig kereslek.
Ha valahol létezik Isten,
Ha a csodák tényleg megtörténnek,
Ha csak egy kívánságom is valóra válna,
Engedd meg, hogy csak még egyszer lássalak!
De mióta ez már csak egy illúzió…
Beletörődtem.
Micsoda hóvihar…
Csak szakad rendíthetetlenül;
Nem hagyja abba,
Nem tűnnek el tenyeremen.
Hiába… hangom elviselhetetlen.
Még akkor is, ha ez csak egy álom,
Látni akarlak újra.
Fel akarom ajánlani melegségem neked.
Nem talállak…
Szétszakít a fájdalom, nem tudok aludni.
„Látni akarlak…”
Nem tudom felfogni ép ésszel,
Hogy soha többé nem foglak látni.
Ezt sosem hagytam magam mögött,
Még a legvadabb álmaimban sem,
Miközben halkan sírdogáltam.
Próbálom túltenni magam rajta,
Lépésről lépésre,
De soha nem foglak elfelejteni.
Ha könnyeim kicsordulnak,
Nem fogom elrejteni őket,
Mióta tovább élsz a szívemben.
Látom az alakod ezen a fehér tájon,
Épp úgy, mint a mosolyodat akkor…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése