Versailles – Régiség a jövőben
Az eső elrejtette még a magányt is,
Mi átölelt engem, ahogyan a könnycseppeket is.
Ez teljesen megszédít engem, újra és újra
Abban a pillanatban, amikor a napsugarak
Áthatoltak a fák levelein.
Úgy tűnik, a fájdalom fagyosan hatol át rajtam;
Még a sóhajaim is jegessé válnak.
Ha nem vagy itt többé,
Én sem tudok élni; nem tudok elszabadulni.
Én csak félek a magánytól, ami egyre csak felém tart.
Annyira vágyok rád!
Megtagadom az időt, mi megváltoztatja
A csókot, hisz az teljesen hideg volt
Édes álmaimban…
És a szomorú békét is megtagadom,
Mi az erkölcstelenségbe fulladt.
A Hold irányába mutatok a késemmel.
Nem baj, ha ez csak egy vízió;
Lehunyom szemeim, és elindulok,
Hogy találkozhassak veled.
A fekete sivatag teljesen megváltozott…
Ezt nem értem meg többé…
Miben kéne hinnem, amíg élek?
Ha nem vagy itt többé, én sem tudok élni.
Úgy tűnik, a fájdalom fagyosan hatol át rajtam;
Még a sóhajaim is jegessé válnak.
Mennyire kéne szeretnem,
S érzéseim szavakba öntenem?
Nem tudom…
Nem látlak.
Még akkor is, ha megértem, hogy
Soha többé nem leszek képes újra talpra állni,
Nem tudok leállni ezekkel a gondolatokkal.
Annyira vágyok rád!
Megtagadom az időt, mi megváltoztatja
A csókot, hisz az teljesen hideg volt
Édes álmaimban…
És a szomorú békét is megtagadom,
Mi az erkölcstelenségbe fulladt.
A Hold irányába mutatok a késemmel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése