#220 Destiny -The Lovers- - Végzet -Szerelmesek-

Versailles - Végzet -Szerelmesek-



Az eső még szívemet is eláztatta;
Visszhangzanak lépteim.
Egyetlen gyámoltalan rózsaszál díszíti
A városnak épp ezt a sarkát.

A némaságba fulladtam,
A némaságba, ami nem más,
Mint egy üvegszobor sóhajának dala.
Ha megérinted, darabjaira hullik;
Sosem tér vissza hozzád.

Szerelmem, még ha
Nem is találkozunk soha többé,
Én leszek az, ki ismeri fájdalmadat,
Mit én okoztam neked kezeimmel.

Az idő haladni kezdett,
Mint az üvegszobor könnyeinek dala.
Még a törött tükörben is
Látom fekete-fehér képedet.

Elrejtem majd sebekkel barázdált szívemet,
Nincs értelme tovább keresnem a szerelmet.
Átölelem szívemet, hisz már haldoklásnak indult.

Kérlek, ne hagyj egyedül!
Azt akarom, hogy mellettem nevess,
Míg eljő a hajnal.

Emlékszem a régi napokra...
Nézzünk szembe közelgő elválásunkkal!
Nem számít, milyen végtelen szenvedésünk;
Még mindig van valamink, mit át tudunk karolni.

Szerelmem, még ha
Nem is találkozunk soha többé,
Meg akarlak ragadni erősen kezeimmel.
Ez az igazi melegség, miről
Korábban még csak nem is tudtam.

Minden napnak világos jövőt kéne hoznia,
Nem kétséget a múltból.
Én végzetem, szerelmem!
Maradj velem,
Míg eljő a halál.