Nightmare - Alumina
Egy hívő vagyok, aki képes tovább sétálni azért, hogy
Bevéshessem emlékezetembe ennek a világnak a képét.
Egy röpke felvillanás ragyog a múló időben.
Olyanról álmodok, amiről senki más nem tud.
Teljesen letettem azokról a dolgokról, amikre nincs szükségem.
Hordom kincseimet, reménykedem, hogy nem fogom feladni.
A két zárójel között még mindig a valóság és saját eszméim szerepelnek.
Még ha a lábaim meg is vannak közözve az áldozatok béklyóival,
Nem sikerül elfojtanom túláradó kényszeremet,
Mert igenis van egy szívem, ami kitartóan vágyaihoz kötődik.
Nem vagyok olyan gyenge, hogy hatalmába kerítsenek különböző negatívumok.
Kétszínűség, félelem, kérkedés, bánat...
Egy csaló vagyok, aki nem ismeri a magányt.
Egy épületegyüttes áthatol az éjjeli égen.
Felnézek rá, oda, ahol nem látok egy csillagot sem.
"Vannak egyáltalán kételyeim?" - kérdem magamtól.
A várost teljesen bemocskolja mindenféle dolog,
Ez nem tűnik annyira valószerűtlennek.
Az út végén, ami a jövőhöz vezet,
Látni akarom, mit tartok a kezemben.
Lehunyom szemeim, érzékeim tengerén hajózom.
Már látom is lelki szemeimmel a napot,
Mikor eszméim a zárójelen belül maradnak.
Ebben a világban elfogadott, hogy a tisztességnek is vannak határai
És nevetségesen ugyanúgy el is sorvad.
Valami, ami még senkinek sem volt...
A kristályosodás érdekében szólítottam magam.
Átszűrődik az egyszerűségen,
Egy nap majd valósággá válik.
Makacsan folytatni akarom hiszékenységemet,
Ez az én hitem, az abszolút igazság.
A múló idő közben egy csillogó és röpke szikrává vált.
Egy hívő vagyok, aki képes tovább sétálni azért, hogy
Kifaragja minden emlékét a világról.
Egy hívő vagyok, aki képes tovább sétálni azért, hogy
Bevéshessem emlékezetembe ennek a világnak a képét.
Egy röpke felvillanás ragyog a múló időben.
Olyanról álmodok, amiről senki más nem tud.
Teljesen letettem azokról a dolgokról, amikre nincs szükségem.
Hordom kincseimet, reménykedem, hogy nem fogom feladni.
A két zárójel között még mindig a valóság és saját eszméim szerepelnek.
Még ha a lábaim meg is vannak közözve az áldozatok béklyóival,
Nem sikerül elfojtanom túláradó kényszeremet,
Mert igenis van egy szívem, ami kitartóan vágyaihoz kötődik.
Nem vagyok olyan gyenge, hogy hatalmába kerítsenek különböző negatívumok.
Kétszínűség, félelem, kérkedés, bánat...
Egy csaló vagyok, aki nem ismeri a magányt.
Egy épületegyüttes áthatol az éjjeli égen.
Felnézek rá, oda, ahol nem látok egy csillagot sem.
"Vannak egyáltalán kételyeim?" - kérdem magamtól.
A várost teljesen bemocskolja mindenféle dolog,
Ez nem tűnik annyira valószerűtlennek.
Az út végén, ami a jövőhöz vezet,
Látni akarom, mit tartok a kezemben.
Lehunyom szemeim, érzékeim tengerén hajózom.
Már látom is lelki szemeimmel a napot,
Mikor eszméim a zárójelen belül maradnak.
Ebben a világban elfogadott, hogy a tisztességnek is vannak határai
És nevetségesen ugyanúgy el is sorvad.
Valami, ami még senkinek sem volt...
A kristályosodás érdekében szólítottam magam.
Átszűrődik az egyszerűségen,
Egy nap majd valósággá válik.
Makacsan folytatni akarom hiszékenységemet,
Ez az én hitem, az abszolút igazság.
A múló idő közben egy csillogó és röpke szikrává vált.
Egy hívő vagyok, aki képes tovább sétálni azért, hogy
Kifaragja minden emlékét a világról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése