the GazettE - Nakigahara
Megőrülhetsz attól,
Hogy a tavasz színei egyszerűek.
Ó, ha csak elfelejthetném...
Valaki elszomorodhat,
Ha mindkét szemével látja a romlás szépségét.
Valaki kinevetheti, azt gondolva,
Hogy ez nem más, csak magány.
Harmadjára ébresztették fel a tavasz színeit.
Lélegzetem visszatartva úszom a mocsokban.
Talán nem az a legmegfelelőbb illúzió,
Hogy egy remegő rúgással fogok megfulladni.
Ez jobb annál, minthogy
Domináns kezem eltitkolja a valóságot.
Inkább ragaszkodok könnyű sebemhez.
Eltemetem a neved.
Elrohadt gyökerek billegnek a víz felszínén.
Úgy forgolódnak, mint az eltorzult fogaskerekek.
Figyelmesen hallgatom a csikorgó hangokat.
Talán teljesen megőrültem?
Ez itt a szent szavak sekély óceánja.
Ugyanannyira mocskos,
Mint amennyit hibázol azért,
Hogy valahogy tisztává varázsold.
Viszlát!
Belezuhanok majd
A féktelen sötétségbe.
Viszlát!
Ez így fog véget érni.
A siránkozás könnycseppjei túlcsordulnak,
Akárhányszor csak szembenézek
Az értéktelenséggel.
Elmosódnak azok a betűzött szavak...
Valamikor felszáradnak majd a könnyek.
A csend fog végezni velem...
Az árnyékok közti séta végén
Teljesen elvesztem majd az eszem.
Elrohadt gyökerek billegnek a víz felszínén.
Úgy forgolódnak, mint az eltorzult fogaskerekek.
Észrevettem, amint testem
A csikorgó hangok felé dobták.
Észrevettem valami ahhoz hasonlót...
A siránkozás könnycseppjei túlcsordulnak,
Akárhányszor csak szembenézek
Az értéktelenséggel.
Elmosódnak azok a betűzött szavak...
A könnyek szertefoszlanak a magánnyal együtt,
Mikor némaságban élsz.
Amint ez belevésődik elmémbe, rájövök, hogy
Soha nem leszek képes újra mosolyogni.
Én vagyok az, aki szeretett téged,
Én vagyok az, ki csak bámult téged,
Én vagyok az, aki akart téged,
Én vagyok az, ki elvesztett téged.
Te vagy az, aki szeretett engem,
Te vagy az, ki bámult engem,
Te vagy az, aki elpusztított engem,
Te vagy az, ki elragadott engem.
Te vagy az, aki megölt engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése