Miyavi - Gravitáció
Az ég sötétedik; jön a szürkület.
Sóhajtoznak a fák.
Ezek a fekete, sáros esőcseppek
A Föld könnyei...
Számat beton tömíti el;
Tollaim önző módon,
Egytől egyig kihullanak.
Van még értelme élnem?
Van még valami, amit érdemes megvédenem?
Apró csillag... én is kicsi vagyok.
Kívánságaim beteljesülésének
Már most lejárt az ideje.
Mielőtt bármit is tudtam volna tenni,
A korlátok s a megfékezés
Mindent, de mindent visszatartott.
Összetörtem.
ENGEDJ EL!
ENGEDJ EL!
ENGEDJ EL!
ENGEDJ EL!
Vonszolom a saját lábaim;
Másokat hibáztatok a bűnözők tetteiért.
Hova tűntek féltve őrzött álmaim?
Mivé váltak?
Az önzés továbbra is önzést szül;
Még több önmagával eltelt embert hív segítségül.
Úgy érzem, teljesen beszorultam
Ebbe a rothadó körnek a közepébe.
Ettől egész egyszerűen hánynom kell...
ENGEDJ EL!
ENGEDJ EL!
ENGEDJ EL!
ENGEDJ EL!
Ő csak sír és sír...
Ő csak sír és sír...
Ő csak sír és sír...
Ő csak sír és sír...
Ő csak sír és sír...
Ő csak sír és sír...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése