2015. július 30., csütörtök

#438 No One Knows My Name - Senki nem ismeri a nevemet

MIYAVI – Senki nem ismeri a nevemet

Senki nem ismeri a nevemet.
Ha nem lennék itt, vajon másképp lenne?
Láthatatlanként is engem hibáztatnak;
Ugyanúgy érzek minden egyes nap.

Slappeld!

Senki nem ismeri a nevemet.
Senki nem ismeri a nevemet.

Tükörképem visszanéz rám.
Mondd, kivé váltam?
Olyan, mintha elvesztettem, elvesztettem volna utamat,
És most úgy érzem, senki nem ismeri nevemet.

El sem tudom dönteni, hogyan változhat az élet.
Nézzek vele szembe, vagy fussak el messzire? 
Úgy érzem, elvesztettem az irányítást,
Úgy érzem, senki sem ismeri...

… Senki nem ismeri a nevemet.
Ha nem lennék itt, vajon másképp lenne?
Láthatatlanként is engem hibáztatnak;
Ugyanúgy érzek minden egyes nap.

Slappeld!

Senki nem ismeri a nevemet.
Senki nem ismeri a nevemet.

Rátekintettem életemre s arra, mit jelenthet;
A szárazföldet keresem, holott elvesztem a tengerben.
Minden lépést egy egész mérföldnek érzek,
És csak azt hallom, hogy senki nem ismeri a nevem.

Ezek a falak most bekerítenek,
És azt sem tudom, hol is kezdjem el.
Tanulj meg azzá válni, akit másoknak kell mutatnod!
Tanulj meg olyanná válni, akit senki nem ismer.

Senki nem ismeri a nevemet.
Ha nem lennék itt, vajon másképp lenne?
Láthatatlanként is engem hibáztatnak;
Ugyanúgy érzek minden egyes nap.

De most már látom, miként változik az élet…

Slappeld!

Senki nem ismeri a nevemet.
Senki nem ismeri a nevemet.

Senki nem ismeri a nevemet.
Ha nem lennék itt, vajon másképp lenne?
Láthatatlanként is engem hibáztatnak;
Ugyanúgy érzek minden egyes nap.

Slappeld!

Senki nem ismeri a nevemet.
Senki nem ismeri a nevemet.



#437 Cry Like This - Kiálts így!

MIYAVI – Kiálts így!

A nap az izzó fényben tűz.
Rabszolgák vagyunk, úgy érezzük;
Megint, megint, megint!

Látjuk a mindennapi küzdelmet az egyenlőségért.
Több holdon keresztül ez a látvány tárul szemünk elé,
Megint, megint, megint.

Nincs idejük megjátszani magukat a nőknek és férfiaknak,
S itt van az, ahol a történetnek vége szakad.
Oh!

Habár teli van bánattal világunk,
A fájdalmon keresztül is mosolygunk.
Nem és nem engedjük, hogy letörjön minket;
Csak lerázzuk magunkról és újrakezdünk mindent.

Kiálts hát így!
Oh oh oh oh oh oh oh oh oh~
Oh oh oh oh oh oh oh oh oh~
Kiálts hát így!
Oh oh oh oh oh oh oh oh oh~

Csak lerázzuk magunkról és újrakezdünk mindent.

Az ördög ott téblábol,
Hol az a legkevésbé méltányolt.
Ő nem más, csak az, miket te tettél,
Megint, megint, megint.

Nem számít, hova vezet az élet
Az örömtől a szenvedéshez.
Fordítsd éjszakává a napot,
Megint, megint, megint!

Nincs idejük megjátszani magukat a nőknek és férfiaknak,
S itt van az, ahol a történetnek vége szakad.
Oh!

Habár teli van bánattal világunk,
A fájdalmon keresztül is mosolygunk.
Nem és nem engedjük, hogy letörjön minket;
Csak lerázzuk magunkról és újrakezdünk mindent.

Kiálts hát így!
Oh oh oh oh oh oh oh oh oh~
Oh oh oh oh oh oh oh oh oh~
Kiálts hát így!
Oh oh oh oh oh oh oh oh oh~

Csak lerázzuk magunkról és újrakezdünk mindent.

Habár teli van bánattal világunk,
A fájdalmon keresztül is mosolygunk.
Nem és nem engedjük, hogy letörjön minket;
Csak lerázzuk magunkról és újrakezdünk mindent.

Kiálts hát így!
Oh oh oh oh oh oh oh oh oh~
Oh oh oh oh oh oh oh oh oh~
Kiálts hát így!
Oh oh oh oh oh oh oh oh oh~

Csak lerázzuk magunkról és újrakezdünk mindent.

#436 DIM Scene - Borús Táj

the GazettE – Borús Táj

Túl sokat gúnyolódtam a kívánságokon és értékeken, 
Így szép lassan nyomuk is veszett.
Ostobaság az, hogy a bukás bóbiskol mellettem,
Szóval adj egy okot arra, 
Hogy ez a látkép miért hullik darabjaira!
Adj egy okot arra, miért rothad! 

Adj egy okot hollók csapatának,
Míg károgásuk alább nem hagy.
Minél inkább elviharzol a kezdőpont elől,
Minél inkább üldözőbe vesznek 
S a romlásba döntenek,
Annál inkább válnak összevarrottá az olyan formák,
Mikre sokkal inkább igaz az eltorzultság és zavarodottság.

Csak egy álca a valóság, mi a tekintetedben lakozik.
Talán azért, mert megbénultak érzelmeid?

Az égbolton ott egy rés,
Melyen keresztül a földet eléri a fény.
Egy kisbaba álmában békítő a hang, mely bánatos.
Túl sokáig tartották titokban a hazugságot;
Elrothad majd az is.
A molylepke a pillangó szárnyaival zuhan a földre,
A gyötrődés mélyén fulladozik a szeretet.
Szemlélődők nyújtják kezüket a holttest felé,
Egy térdre rogyott idős hölgy a holnapot kineveti.
Kérlek, hadd maradjak önmagam…

Ez a fényt adó dal képtelen egy sebet is begyógyítani,
Akkor is, ha lehunyom szemeim.

A halál az egész fal felületén kezdett virágozni,
Ahol mindenki a feledésért fohászkodik.
Versem, mit a temetésen lángok hagytak szétporladni,
Most a homályos ürességben fulladozik.

Lalalala, lalalalala…